Veszprémből az UNESCO-ig: együttműködések lokális és globális értékek mentén

Dr. Soós Gábor, az UNESCO Magyar Nemzeti Bizottság főtitkára tősgyökeres veszprémi, a Lovassy László Gimnázium egykori tanulója, aki nemrég Veszprémben tartott előadást az UNESCO MOST – UNESCO a Pannon Egyetem vonzáskörzetében című minikonferencián. Beszélgettünk a kezdetek kezdetéről, arról, hogyan lehet valaki egy jelenleg 195 tagállammal és 10 társult állammal rendelkező szervezet Magyar Nemzeti Bizottságának munkatársa, és melyek jelenleg a legnagyobb kihívások és sikerek számára.

Huszonnégy éve dolgozik az UNESCO területén. Ha most hirtelen rá kellene tekintenie a több mint két évtizedre, mit emelne ki, mint legnagyobb eredmény?

Valóban, 2002-ben lettem diplomata az UNESCO-nál, többek között aktívan részt vettem két egyezmény és két ajánlás kidolgozásában, melyek közül az Egyezményt a szellemi kulturális örökség (más szóval: élő örökség) megőrzéséről emelném ki.

Több szakértővel együtt képviseltem Magyarországot a több fordulós tárgyalássorozaton, s az egyik kormányközi szakértői ülés alelnökének is megválasztottak. 33 éves voltam, bátran mondhatom, nagyon meghatározó lett számomra ez a tárgyalássorozat.

Az egyezmény tárgyalásának keretében, 2003 áprilisban volt egy tizennyolc tagállam szakértőiből álló szövegező munkacsoport, amelynek tagja voltam Magyarországot képviselve: tárgyaltuk az egyezmény szövegét, betűről betűre, sorról sorra. És ezen tárgyalás során tettem egy javaslatot Olaszországgal közösen,  hogy amikor a szellemi kulturális örökség megőrzésével kapcsolatos döntéseket hoznak, akkor az állami döntéshozók vonják be ezen élő örökséget gyakorló közösségeket is.

Milyen hatása lett az ötletnek?

Teljes sokkot okozott a szövegező csoportban, úgyhogy mindenféle procedurális eszközzel kellett erősíteni az álláspontunkat, és az ötlet fontosságát, jelentőségét. Korábban, a műemlékeknél nem ilyen élesen merült fel ez a kérdés: mondjuk a nagyvázsonyi pálos kolostor romjai esetében ugyan vannak ma is pálos szerzetesek, de nem Nagyvázsony közelében,  másrészt a nagyvázsonyiak kötődése a kolostorromhoz egész más, mint mondjuk a néptáncosoké a csárdáshoz, vagy a mohácsiaké a  busójáráshoz. Gondolja csak el, hogy ha a busóknak a helyi önkormányzat mondaná el, hogyan kell busózni, maszkot faragni, vagy éppen el

magyarázná, milyen szőrmét vegyenek fel…

A mohácsi busójárás 2009-től szerepel az Emberiség szellemi örökségének reprezentatív listáján, melyről az előadásában is említést tett.

Pontosan, és nyilván az önkormányzatok is sok mindent szabályoznak, de ezekbe a döntési folyamatokba mindig bele kell vonni a közösségeket. Bizonyos mértékig ez így van az épített ör

ökséggel is, ahol úgyszintén fontos a közösségek szerepe, például az 1972-es Világörökség Egyezmény, vagy különösen a 2005-ös Faro Keretegyezmény erre külön hangsúlyt fordít. Hozzáteszem, köszönhetően annak, hogy elfogadták a tagállamok ezt az elvet a 2003-as egyezmény tárgyalásán, ez átjárja az egyezmény immár több mint 20 éves megvalósításának szinte teljes spektrumát. És mellesleg teljes mellszélességgel már  támogatják azok is, akik korábban nem támogatták az ötletet. Ez lett végül az egyezmény 15. cikkelye.

 

Hogyan lesz valakiből az UNESCO Magyar Nemzeti Bizottság főtitkára? Ha ma visszatekint gyermekkorára, fel tud magában idézni olyan irányokat, gondolatokat, ami már akkor jelen volt, és az az UNESCO szellemiségét tükrözte?

Igen, hiszen már akkor is érdekeltek a nyelvek, a kultúrák. Imádtam utazni, akár a Bakonyba az ODK-val, akár Erdélybe – de mondhatom a Balatont is –, hogy felkeressek egy templomot, vagy hegyet másszak, emberekkel beszéljek, kapcsolatba lépjek… Aztán huszonnégy évesen, már Eötvös kollégistákként elmentem Indiába, noha nem gyalog, mint Kőrösi Csoma Sándor, de nem is repülővel; fontos út volt, sokat jelentett számomra. Sok meghatározó élmény ért az alatt a hat hét alatt, most csak egyet emelnék ki. A Himalája egyik völgyében, egy elnyűtt buszon gubbasztottunk, mikor felszállt két pásztor. A szűkös buszon egészen közel került hozzám az egyik férfi, talán harminc vagy negyven éves lehetett, prémes ruhában, pásztorbottal a kezében. Egyetlen szót sem tudtunk egymás nyelvén kimondani, csak hosszasan kezet fogtunk és  néztünk egymásra. Azt éreztem, gőzöm sincs, mi járhat a fejében, milyen ételt szeret, mi a kedvenc nótája, vannak-e testvérei… Semmilyen társadalmi, kulturális, civilizációs referencia pont sem adódott. Csak azt tudtam, vagy inkább éreztem, éltem át, hogy mindketten emberek, e Föld lakói vagyunk.

Aztán tanultam Amerikában, Edinburgh-ban, Stratford-upon-Avonben és Párizsban, és bár bölcsészként végeztem, mégis, sokszor azt gondolták az UNESCO-ban, hogy jogász vagyok, mivel a szövegekkel és így a jogi szövegekkel való munkához jó alapot adtak irodalomtudományi és filozófiai képzettségeim, valamint bibliai, hermeneutikai tanulmányaim. Az egyetemeken ugyan nem diplomatának képeztek, de végül az is lettem.

Mi a legnagyobb kihívás a munkájában?

Úgy látom, van még mit tenni annak érdekében, hogy az UNESCO célja, küldetése és tevékenysége ismertebb legyen Magyarországon. Az UNESCO-s megközelítés egyik nagy előnye és lehetősége az interdiszciplinariás, vagy más szóval interszektoralitás: munkánk az oktatás, a kultúra, a tudományok és az info-kommunikáció területeit egyaránt érinti, van, hogy mindet egyszerre. Ez egy hatalmas lehetőség és egyben intellektuális és szervezési kihívás is, hogy a problémákat komplexen, összetett eszköztárral kezeljük…

És egy kicsit konkrétabban: két kiemelkedően fontos problémakört látok: a klímaváltozás és a mesterséges intelligencia, de míg az előbbi egyértelmű fenyegetés az emberiség számára, addig az utóbbi a veszélyek mellett lehetőségeket is rejt… És minden munkám mozgató eleme az UNESCO Alkotmány első mondata: „Mivel a háborúk az emberek tudatában keletkeznek, az emberek tudatában kell a béke védelme érdekében munkálkodni.” Azt gondolom, így van ez nemzetközi és nemzeti, helyi szinten is. Nagyon élvezem a munkámban azt, hogy világosan megfogalmazott értékeket szem előtt tartva, jó célokért dolgozhatok sok-sok szereplővel együttműködésben. Egyaránt jelent ez intellektuális, vezetői, szervezési, logisztikai feladatokat, és eredményez mélyebb kapcsolódást az emberekkel: közös élményeket, legyen az siker vagy akár kudarc, együtt gondolkodást és cselekvést. Az is nagy öröm és megtiszteltetés számomra, hogy a globális, regionális, nemzeti és helyi szintek között mozoghatok, átjárhatok. Mondok erre pár példát: két hónapja Asunciónban (Paraguay) segítettem elő a csárdás felvételét az UNESCO listára, októberben az UNESCO Társult Iskolák hazai pedagógus koordinátorainak szervezett tanulmányutat vezettem a Balaton-felvidéken (világörökség várományos helyszín), szeptemberben pedig a Bakony-Balaton vidék pásztorainak adtam át az okleveleket a Szellemi kulturális örökség nemzeti jegyzékére való felvételükről. Lélekemelő, inspiráló és megtiszteltetés ezt csinálni, melynek során egyre gyakrabban kapok szakmai  támogatást a kialakuló partneri viszonyok mentén. És ami a legfontosabb: az UNESCO MNB elnöke, Dr. Réthelyi Miklós gazdag szakmai és élettapasztalatából fakadó,  útmutató bölcsessége és elnöki támogatása.

Mi köti össze ezeket a világokat? A kíváncsiság?

Úgy hiszem, a kíváncsiság is táplálkozik valamiből. Van bennem valami, ami erre hangol, s mint egy hólabda, egyre növekszik, a kérdések és a feladatok újabbakat szülnek. Igazi csapatjátékosnak tartom magam, aki a munkája során rengeteg energiát visszakap. Úgy is mondhatnám, hogy gazdagszom a közös feladatok által.

Miben méri a sikerét?

Nem könnyű erre válaszolni, mert az UNESCO munka sikere évtizedekben mérhető. Gondoljunk például az UNESCO címviselőkre: világörökség, szellemi kulturális örökség, globális geopark, világemlékezet, kreatív város, tanuló város, bioszféra rezervátum, UNESCO Tanszék, Társult Iskola, UNESCO évforduló. Ezen címek elnyerése nagy siker, de az igazi munka csak ezután jön… Mindenesetre sikerként élem meg, amikor helyi közösségeknek segíthetek abban, hogy ilyen globális célokat elérjenek és ebből helyi szinten is érezhető előnyöket aknázzanak ki.

És konkrétabban: mikor jól sikerül egy tanulmányút a pedagógusokkal, és azt mondják, hogy ez igen, ilyen még nem volt, rengeteg inspirációt kaptunk belőle. Mindig szívesen mutatom meg a Balatont és környékét, mert ezt a szívemnek oly kedves vidéket szeretném minél több emberrel megismertetni. Aztán olyan is volt, hogy az UNESCO főigazgatója 2009-ben Magyarországon járt, és  Bogyai Katalin nagykövet asszonnyal elhoztuk Balatonfüredre és Tihanyba, és a füredi Anna Grand Hotelben rövid prezentáció keretében bemutathattam számára a Balaton-felvidéket, mint világörökség várományos helyszínt. Majd pedig a Tagore sétányon a főigazgató elültethetett egy japán cseresznyefát… De, a kérdésre válaszolva, vannak objektív sikerek, például UNESCO címek elnyerése, és az ezekből származó kézzelfogható és kevésbé kézzelfogható hasznok, és vannak a pozitív emberi visszajelzések, amelyek legalább olyan fontosak számomra.

 

Szabó Eszter

Fotók: Halmos Máté